Nem tudom, mikor jön.

Nem tudom, meddig tart.

Nem tudom, éppen most hogy fogom viselni.

Fáj a reggeli ébredés.

Ólmos fáradtságot érzek minden porcikámban, és ez nem is múlik.

Legszívesebben csak aludnék, akkor nem lennék tudatában ennek az egésznek, de elaludni sem tudok, ezért este addig hajtom magam, amíg tényleg ki nem dőlök.

Napközben automata üzemmódba kapcsolok, robotszerűen teszem a dolgom, de minden apróság, ami kizökkent, teljesen kirántja alólam a talajt, és úgy érzem, hogy nincs erőm uralni a helyzetet, hogy mindenre alkalmatlan vagyok, és a reménytelenség érzése fojtogat.

Bármikor tudnék sírni.

Késő délutánra már lépni alig van erőm.

Az esti fektetési, altatási procedúra alatt sokszor már tényleg sírok, de csak csendben, belül, egyedül a könnyeim árulkodnak – igyekszem úgy intézni, hogy senki se lássa, így is elég teher vagyok nekik.

Ilyenkor már legszívesebben egyedül lennék, magamat se bírom elviselni.

Ha átesem a holtponton, akkor fájdalmasan hosszúra nyúlik a nap, még kevesebbet alszom, és a másnapba nem is akarok belegondolni…

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük