Másfél év után újra megkerülhetetlenné vált az iskolába járás vs. nem járás kérdése.

A szakemberek (pszichiáter, gyógypedagógus) álláspontja egyértelműen az, hogy a szociális készségek fejlődése terén behozhatatlan károkat okoznánk vele, ha Vincét kivennénk a suliból. Mi viszont látjuk – a hét minden napján, a nap minden órájában -, hogy olyan szintű stresszt okoznak neki az ezzel járó dolgok, amiket mindenféle támogatás mellett sem tud feldolgozni – még most, az online oktatás alatt sem -, és újra ott tart, hogy a szorongása és a kényszerei elérték azt a szintet, ami gátolja őt (és minket is) a mindennapi életvitelben. Óránként többszöri (!) ordítás, dühroham és sírás mellett azt hiszem joggal merül fel bennem/bennünk a kérdés, hogy ér ez ennyit? Ha mérlegre tesszük a kortárs kapcsolatokat és az éjjelét-nappalát átható szorongást, akkor merre billen ez a mérleg? Gyógyszerezzem a gyerekem, hogy elmondhassam, hogy de cserébe iskolába jár?

Másfél éve egyszer már vitába keveredtem emiatt a pszichiáterrel.

Leszögezném: nem vagyok szakember. Értem én az összes általános pszichológiai alapesetet, ami miatt a közösségbe járás elméletileg egyértelmű preferencia.  …és most jön a DE:

Az autizmussal kapcsolatos ismeretek nagyon gyerekcipőben járnak még mindig – vagy hogy diplomatikusabb legyek: jelenleg is sok a megválaszolatlan kérdés. Ami pedig engem nem hagy nyugodni, az az, hogy nem nőtt még fel olyan generáció, akiket gyermekkorukban autizmussal diagnosztizáltak, ennek ismeretében integrációban tanultak, és ez felnőve egyértelműen előnyükre vált. Én azt látom, hogy ami most van, az embertelenül megviseli a gyerekemet (és az egész családot), és jelenleg bele se merek gondolni, hogy milyen mentális állapotban lesz felnőttként (meg mi, pár év (?) múlva), ha benne hagyom ebben. Márpedig én egészséges és boldog embert szeretnék nevelni belőle, minden más csak másodlagos!

Félreértés ne essék: látom, hogy a pedagógusok is különböző nehézségekkel küzdenek, de érintett szülőként borzasztó megélni, hogy a jelenlegi iskolai rendszerben (tisztelet a kivételnek, ha létezik ilyen) nincs idő és energia arra, hogy megértsék őt és legalább egy picit igazodjanak hozzá. A másik oldalról viszont muszáj nekem őt ebbe belekényszerítenem? 4. osztályos, egyszer már váltottunk iskolát, nem lehet ezt a végtelenségig csinálni, pláne nem auti gyerekkel… 2 éve, a váltás előtt végigrágtuk az összes lehetséges megoldást: voltam szegregált suliban, spéci auti osztályban, beszéltem az ottani tanítókkal; kerestem magán tanulócsoportokat, akik auti gyerekekkel dolgoznak, ott is beszéltem az oktatókkal. Abban mindenki egyetértett, hogy a szegregált suli inkább visszahúzná Vincét. A tanulócsoportok a nem kicsit húzós tandíj mellett is fullon vannak, úgyhogy maradt az integráció, lehetőleg kis létszámú osztályban – megvalósítottuk. …és most itt is ott tartunk, hogy ez sok neki, mi meg el vagyunk keseredve és úgy érezzük, hogy magunkra vagyunk hagyva a döntéssel, mert akik az iskolába járás mellett kampányolnak, azok nem arra kelnek reggelente, hogy üvölt a gyerek és repkednek az előszobában a különböző tárgyak. Azok nem látják, amikor dühtől remegve, fogat csikorgatva tör ketté ceruzákat, szakít félbe könyveket. Nem tapasztalják meg naponta többször, hogy a sarokban guggolva, minden izmát megfeszítve sír a gyerek remegve. Tudnám még folytatni… Ez nem arról szól, hogy csak túl kell élni az iskolai időszakot. Ezt így nem lehet huzamosabb ideig csinálni…

Azzal meg aztán végképp nem foglalkozik a “rendszer”, hogy a gyerek körül van egy család: van egy nővére, aki mindemellett most ugyanúgy itthonról próbálna tanulni; van egy apja, aki mindemellett most home office-ból próbálna dolgozni, hogy eltartsa a családot; és van egy anyja, aki főállásban próbálja őt segíteni, és non-stop szélmalomharcot vív a “rendszerrel”…

Leave a comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük