Péntek reggel fél 8.

– Anya, csináljuk meg a környezetet gyorsan, és küldjük el!

Még ki se nyitottam a szemem.

– Vince, előbb megiszom a kávém, majd utána. Egyébként jó reggelt…

– Jó reggelt. De csak be kell másolni egy részt!

– Nem baj, először szeretnék magamhoz térni.

Hozza a laptopot, rá se hederít arra, amit mondok. Na, ezekbe kezdek belefáradni, de nagyon. Itt még persze nem volt vége a történetnek, de a részletektől most megkímélnék mindenkit – csak annyit mondok, hogy nem sikerült meginnom a kávémat, hiába szajkóztam higgadtan, hogy előbb felébrednék, a gyerek közben agyvérzést kapott a laptop előtt, mert nem sikerült egyedül beállítani a dolgokat úgy, ahogy azt ő elképzelte. Nekem se kellett sok ezek után, hogy elszakadjon a cérna, miközben gyakorlatilag még el sem indult a nap…

Szégyellem? Nem. Az dobja rám az első követ, aki ilyen non-stop pszichés terhelés mellett ezt kisimultan, mosolyogva csinálja. Tudjátok mit? Az sem érdekel, ha van ilyen. Attól még nekem nem megy és pont. Ez vagyok én, ennyire futja tőlem, így is azt érzem, hogy már nincs több bőr, amit le lehetne húzni rólam. Így megy minden egyes napunk reggel 7-től este 10-ig megállás nélkül. 15 óra per nap. Nincs összefüggő 10 percem csak úgy magamban…

Ma reggel feladom: nyugtatóval kezdem a napot. Már az se zavar, hogy gyógyszerre van szükségem, bár tény, hogy nem valami felemelő belegondolni, hogy 38 évesen gyakorlatilag idegroncs vagyok – pont ezért nem is agyalok ezen túl sűrűn. Lenyelem a gyógyszert, fogat mosok, felöltözök. Érzem, hogy ki kell szakadnom, különben megkattanok. Beülök a kocsiba, és csak megyek amerre visz az út. Közben arra gondolok, hogy fel kéne hívnom az orvosom, hogy az a 22-i időpont nagyon messze van még, tudunk-e tenni valamit. Aztán eszembe jut az Alapítvány, és az önkéntes sorstárs anyukák kemény magja. Már tárcsázom is Zitát. Sosem találkoztunk személyesen, most mégis közel egy órát beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Közben csendben sírok – folyik a könnyem kisebb-nagyobb szünetekkel. Jó olyannal beszélni, aki fél szavakból is érti, hogy mi fáj; aki előtt lehetek gyenge; aki nem ítél el, de nem is sajnál.

– Zita, van értelme, hogy írok ezekről a nyilvánosság előtt? – kérdezem.

Egyértelműen igen a válasza. Megnyugtat, bátorít. Egyrészt ez valahol terápia nekem. Megfogalmazom, leírom, posztolom, és ezzel egy kicsit el is engedem ezeket a dolgokat. Persze nem egy instant megváltásként kell ezt elképzelni, de valahogy apró lépésenként mégiscsak könnyít az ember lelkén. Aztán vannak, akik ezeket a sorokat olvasva ismernek rá bizonyos helyzetekre a saját életünkben, és segít nekik elindulni, felgöngyölíteni a nyitott kérdéseket, vagy csak egyszerűen érzik, hogy nincsenek egyedül. No és talán van egy hosszú távú hatása is: az elfogadás és befogadás elősegítése. Nem hiszem, hogy én ebből valaha valamit is meg fogok élni, sajnos talán még Vince sem, de valahol el kell kezdeni…

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük