Kilépünk a kapun, a szemembe élesen beleszúr egy napsugár, miközben a gyomrom kezd zsugorodni, mert tudom, hogy csak pillanatok választanak el a kérdéstől, amire ugyan megvan a válaszom, de annak következményeiről egyelőre sejtelmem sincs. Hunyorogva kézen fogom, finoman a másik oldalra irányítom – ma nem volt szabad a szokásos helyünk, máshol tudtam csak parkolni.

– Anya, akkor gondolkodtál azon, amit kérdeztem?

– Ühümmm… – próbálom húzni az időt, pedig tudom, hogy semmi értelme.

– …és akkor elmegyünk most a képregény boltba?

2 éve, friss diagnózissal, nagy reményekkel ültem végig különböző témákban szülőknek szóló képzéseket a kihívást jelentő viselkedéstől kezdve egészen a motivációs rendszerig. Auti gyerekeknél a motiváció kulcs – ezt akkor nagyon megtanultam! Ráadásul folyamatosan alakítani kell a rendszert, olyan nincs, hogy kitalálok valamit, és akkor az onnantól örökkön-örökké úgy is marad. Mindig az aktuális célokhoz és a gyerek érdeklődési köréhez kell igazítani az egészet, ami folyamatos lavírozást jelent. Hab a tortára, hogy a gyakorlat hozta azt a tapasztalatot is, hogy mindez az egész következetesség nélkül mit sem ér, sőt talán még ront is a helyzeten. Márpedig a gyerek alkudozni fog, ráadásul kitartóan ostromolva. Ha pedig engedek, azzal csak gerjesztem az egészet, mert azt érzi, hogy van helye az alkunak. Na de megtalálni az arany középutat: közösen megegyezni valamiben, ami tényleg motiválja őt, de a megfelelő ponton megálljt parancsolni az alkudozásnak – az piszok nehéz.

Múlt hét csütörtökön jártunk először a képregény boltban. Vince nagy rajongó, be sem tudott telni a látvánnyal, ráadásul az eladó srác hasonlóan fanatikus, és türelmesen, mi több: lelkesen válaszolt minden kérdésére – nekem pedig hirtelen bevillant, hogy ez egy remek lehetőség a jelenleg döglődő motivációs rendszerűnk felvirágoztatására! Egy képregénnyel távozva felajánlottam neki, hogy ebből akár rendszer is lehet, ha meg tudunk egyezni: minden csütörtökön, gitár után bejöhetünk, nézelődhet és választhat egyet, HA reggelente flottul megy az iskolába menetel. Csillogó szemekkel egyezett bele azon nyomban, én viszont rutinos róka vagyok már ahhoz, hogy ilyenkor elégedetten hátra dőljek. Igazam is lett, és ennek egyáltalán nem örültem – már hétfőn kezdődött a duruzsolás, hogy mi lenne ha inkább kedden mennénk a boltba… Annyit kért, hogy gondolkozzak rajta, én pedig nem nyilatkoztam. Aztán eljött a kedd délután, és amikor gitár óra után kiléptünk az iskola kapuján, már nem lehetett tovább húzni a dolgot…

– Szóval? Elmegyünk most?

Mély levegőt veszek, és beleállok: – Nem.

– De olyan ügyes voltam!

– Igaz, de csütörtökben egyeztünk meg.

– Naaaaaaa, légyszi!!!

– Nem.

…és akkor nekiiramodik. A belváros közepén, kezében a kottákkal, hátán a gitárjával megindul, és mint akit puskából lőttek ki: úgy elszalad egy pillanat alatt, hogy nem is látom, hogy hova lett. Összeugrik a gyomrom. Nem először csinál ilyet, de ezt szerintem soha nem fogom megszokni. Tudom: ha elkezdek futni utána, csak rontok a helyzeten, azt érzi, hogy valóban menekülnie kell. Nincs jó megoldás. Érzem, hogy a kezem és a lábam is remegni kezd, igyekszem uralkodni ezeken, miközben a külvilágot kizárva gyalogolok a kocsi felé, és azt mantrázom magamnak, hogy úgysincs elég bátorsága meglépni… Lassan visszaérek a kocsihoz. Nincs ott. Bízom benne, hogy valami őrangyal, vagy tudom is én, hogy kicsoda/micsoda vigyáz rá, nehogy baja essen, amikor elborult fejjel szalad árkon-bokron át… Nem szállok be, nem tudnék most ülve várni. Vánszorog az idő. Óvatosan nézek balra, aztán jobbra. Egyszer csak végre meglátom a sarkon, hogy kinéz, és engem figyel. Újra remegni kezd a kezem, pedig most nem szabad elhagyni magam. Most nagyon nem.

– Azonnal idejössz! – mondom neki kimérten, indulatok nélkül, de ellentmondást nem tűrve.

Megindul felém, nem néz rám, de látom, hogy a düh elborítja az arcát. Kinyitom a csomagtartót.

– Beteszed a cuccod és beszállsz! – uralkodni kell magamon. Tudom, ha hagyom elszabadulni az indulataimat, akkor vesztettem. Szó nélkül teszi amit mondok, de a levegőben érzem a haragját. Beszállunk, innen már én irányítok. Sebességbe teszem az autót és elindulunk. Kell pár sarok mire azt érzem, hogy alább hagy a remegés a kezemben…

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük