Ismerős dallam kúszik be a fülembe, Isten tudja hányadszor már ma reggel. Azonnal kinyomom. Sötét van, csak a fürdőszobából hallom a víz csobogását. Gábor zuhanyzik. Nem akarom kinyitni a szemem. Az azt jelentené, hogy elindul ez a nap is, márpedig per pillanat ez az utolsó, amit szeretnék. Aludni akarok, a boldog tudatlanság állapotában maradni, ameddig csak lehet. Ma nincs erőm szembesülni a valósággal. Vannak jobb, és vannak rosszabb napok – ez most határozottan az utóbbi.

Aztán mégis felülök. Van más választásom? A kutyák mocorogni kezdenek, egy pihe-puha fej simul észrevétlenül a tenyerembe. Akaratlanul is elmosolyodom, és újra hálát adok, hogy velünk van ez a két szeretet-bomba a mindennapokban.

Erőt veszek magamon, és lassan átsétálok Vince szobájába. Fázom a folyosón, pedig most is fűtik a panelt ezerrel. A két szőrös hűségesen követ. Félve kukucskálok be az ágyába. Már ül, előre-hátra dülöngél, az arcán teljes a kétségbeesés…

– Anya, nagyon félek! – ilyen nálunk egy “jó reggelt”…

– Mitől félsz, kicsim? – kérdezem, és magamhoz húzom. Közben félig már megszakad a szívem és a gyomrom ha lehet, akkor feleakkora, mint volt.

– Nem tudom megmondani! – vágja rá kétségbeesetten. Ölelem, próbálunk közösen megnyugvást keresni, de látom, hogy már eluralkodott rajta a pánik, én pedig pontosan tudom, hogy ilyenkor kevés vagyok, és ebbe a tudatba lassan beleőrülök.

Eszembe jut a múlt heti beszélgetés a gyerekpszichiáterrel, ahol a helyzet felvázolása után csak ennyi a válasza: ő gyógyszert tud adni, vagy keressek egy pszichoterapeutát. Kérem, hogy segítsen ajánlani valakit, hiszen nem olyan egyszerű a képlet: autizmus, kényszerek, szorongás, stb. Csak magán praxist tud mondani – már meg sem lepődöm, így megy ez ha autizmusról van szó, és sokszor még ez sem jelent automatikus belépőt. Most is ez a helyzet – aki értene a témához, ahhoz már nem lehet bejutni. Egyik ajánlja a másikat, de szép lassan mindenhonnan visszapattanok, és a kör bezárul…

Feltápászkodom, kell egy kávé. Mintha valami varázserőre számítanék, úgy vágyom a szokásos reggeli italra – kétségbeesetten kapaszkodom abba a pár megszokott és kiszámítható dologba, ami legalább valamennyi biztos pontot tud rajzolni a napomba.

Közben lassan mindenki összegyűlik a hálóban – szeretem, hogy így indulnak a napok: kis lelki táplálék az a pár perc, amit ilyenkor közösen, beszélgetéssel töltünk. Aztán megy mindenki a dolgára.

Készítem a szendvicseket, közben Vincével ismételjük a hon- és népismeret anyagot – ma dolgozatot ír. Berozsdásodott már a szókincsem, de azért még tudok segíteni neki, és csodával határos módon most elfogadja, hogy nem mindenre tudok kapásból válaszolni.

Szép lassan összepakolunk, minden a helyére kerül, én mégis egyre idegesebb leszek… Gábor szorosan magához ölel, én pedig a fülébe súgom:

– Hívj, ha már kapun belül van! – némán bólint.

Vajon ma be tud menni? Lesz elég ereje egyedül harcba szállni a világgal? Nem, nem túlzok – Vincének minden napja erről szól, de ezt csak azok tudják, csak azok értik, aki vele, ugyanebben élnek… Ez nemcsak az ő élete – ez mind a négyünk élete!

Kiürül a ház, teszek-veszek, hogy elfoglaljam magam, közben percenként nézek a telefonomra.

7:58 – Minden oké volt! – hallom a megnyugtató szavakat.

Leroskadok az ágyra. Kiejtem a telefont a kezemből és elsírom magam. Minden erőm elszállt, pedig még el sem kezdődött a nap…

Leave a comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük