Biztosan ismerős ez a tulajdonképpeni attitűd sokaknak a mindennapokból, én azonban ennek egy egészen speciális vetületére szeretnék most rávilágítani. Mert míg a mindennapokban kívülállóként szemléljük azokat, akiknek ez határozza meg a mindennapjait, és valószínűleg legyintünk egyet, és azt gondoljuk: “ő baja, ő élete”, addig bele sem gondolunk, hogy ez a generációk óta tovagyűrűző, igencsak mérgező berögződés hogyan hat a mai napig a legifjabbakra is!

Régóta próbálom megfejteni, hogy miért nem működik a legtöbb közoktatási intézményben a VALÓDI integráció. Nincs idő? Nincs eszköz? Nincs hajlandóság? Sajnos biztosan van ilyen is. Azonban szerintem az egésznek az origója a differenciálás – és most nem oktatás-módszertani értelemben gondolom – vagyis tudásszint szerinti megkülönböztetett feladatok és módszerek alkalmazása ugyanazon tanórán belül (biztosan nem fogalmaztam szakmailag korrekten, nézzétek el nekem)-, hanem általánosságban. Például ha az én gyerekem kényszeres rohamot kap a kézírástól, akkor miért kell nyelvtanulásnál ugyanazt a mennyiséget másolnia, mint a többieknek, miközben itthon sírógörcsöt kap, az asztal alá mászik és a fejét üti (megelőzöm a kérdést: igen, jeleztem az iskolában). Miért kell az én gyerekemnek 25 matematika gyakorló feladatot megoldania írásban, mikor a feladat felolvasása közben fejben kiszámolja a műveletet, 5-ös dolgozatokat ír, és egyébként kényszeres rohamot kap az írástól? Nemrég, amikor egy hasonló helyzetben rákérdezett, hogy miért nem csinálhatja így vagy úgy, akkor ezt a választ kapta: “Mert mit szólnak hozzá a többiek, hogy neked szabad?”

Tényleg itt tartunk???

Akkor fordítsuk meg kicsit a dolgot:

A gyerekem, és én, mint szülő mit szóljak hozzá, hogy az igényeink és problémáink nincsenek figyelembe véve? Maximum meg vagyunk tűrve (és ennek is örülni kell), de rugalmasság nincs. Nem tehetünk róla, hogy a gyerek nem átlagos, és az integráció sem a mi ötletünk volt, mi is bele vagyunk kényszerítve, és még szakemberek se vagyunk. Mi mit szóljunk???

Tényleg fontosabb, hogy mit szól a többi gyerek, mint hogy segítsenek az egyiknek rugalmasan kezelni az igényeit? Mert ha igen, akkor most szólok: az én gyerekem SOHA nem fog tudni normálisan iskolába, közösségbe járni. Önhibáján kívül küzd olyan egyedi problémákkal, amikben segítségre szorul – tetszik, nem tetszik ez van. Van viszont egy csomó minden, ami az erőssége! Mi lenne ha ezekre koncentrálna mindenki? Meg mondjuk úgy általánosságban lehetne az iskolákban olyan közeg, ahol az a természetes, hogy elfogadják a gyerekek, hogy nem egyformák, és ezt nem csak az erkölcstan tankönyvből olvasnák fel, hanem meg is tapasztalnák a mindennapokban. A gyerekek egyébként sokkal de sokkal rugalmasabbak és elfogadóbbak alapból – a környezetük építi ezt le szépen szisztematikusan (tisztelet a kivételnek)! Szóval én arra szavazok, hogy kapjanak egy esélyt! Lássuk: mit szólnak, ha az egyik társuk személyre szabott segítséget kap! Segítek: elindulnánk egy jobb világ felé! Akkor mire várunk???

Leave a comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük