Az autistákra jellemző általános szorongás – az őket körülvevő világ számukra bejósolhatatlan mivolta miatt – könnyen átbillenhet egy állandósuló negatív hangulatba. Megmondom őszintén, én talán ezt viseltem a legrosszabbul az elmúlt években. Persze nem a gyerek a felelős ezért, hanem az, hogy nem sikerült megtalálni, hogy hogyan tudnánk a kritikus bizonytalansági faktorokat olyan szintre csökkenteni, hogy ez ne következzen be.

Vincével ma új játékot kezdtünk iskolába menet.

Minden nap megnevezhet egy olyan dolgot, ami neki stresszfaktor a mindennapokban, és én megpróbálom bebizonyítani, hogy lehet arra a dologra úgy is nézni, hogy a végén a jót lássa benne, és idővel kikopjon a listájáról. Megtanultam már, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak neki, le kell vennem a neurotipikus szemüvegemet. Neki nem probléma a feketelyuk és az ősrobbanás mikéntjét tanulmányozni, nekem meg nem okoz gondot, hogy reggel rövidujjút vagy hosszúujjút vegyek az időjárás függvényében – ilyenkor azonban az ő fejével kell gondolkodnom.

A mai első versenyző tehát: minden napjuk matek és magyar órákkal kezdődik, ami Vince szerint kiszúrás, mert hamar elfáradnak. Megbeszéltük, hogy valószínűleg sokkal nehezebb lenne, ha ezek a nap végére maradnának, amikor már így is, úgy is fáradtak, így viszont tulajdonképpen levezetés vagy kikapcsolódás is lehet a rajz, technika, ének.

Nem bonyolult dolgok ezek, csak nyitottnak kell lenni arra, hogy más szemszögből nézzünk ugyanarra a valóságra!