Születésünktől kezdve a neveltetésünkkel együtt hozunk egy csomó mintát magunkkal, ami észrevétlenül belénk ég. Csakhogy a mi életünk, a mi sorsunk, sőt: a mi egyéniségünk nem feltétlenül hozható ezekkel összhangba hosszú távon.

Mindig őszinte voltam, de saját magammal szembenézni egy ilyen kaliberű kérdésben piszok nehéz. Felismerni és beismerni, hogy én legbelül nagyon nem olyan vagyok, mint amilyennek “kéne lennem” az alapján, amit a női, anyai szerepekről tanultam: az egy kőkemény folyamat, különösen ha nemcsak engem érint, és ha évtizedekig azt a normát képviseltem a gyakorlatban, amit hoztam magammal. De az nem én vagyok! Részben persze igen, de úgy teljes egészében nagyon nem. Felvállalni ezt ennyi idő után nemcsak rám van hatással, hanem a körülöttem élőkre is: elsősorban a gyerekeimre és a társamra! Hiszem, hogy ha most kicsit talán fájdalmas is ez az átmenet, de a végeredmény mindannyiunk javát szolgálja majd! Gyere napsugár, törj át, készen állok!