Nekünk, “speckó” gyereket nevelő szülőknek komoly feladatunk van azon túl is, hogy (nemcsak) érintett gyermekünknek erőnkön felül, minden követ megmozgatva igyekszünk egyengetni az útját a lehető legjobb fejlődést biztosítva számára. Ez a küldetés pedig az évtizedek óta fennálló tabuk ledöntése.

Nem kell messzire visszamenni az időben: még az én gyerekkoromban is voltak kisegítő iskolák, ahol az átlagtól eltérő fejlődésű gyerekek elkülönítve tanultak – kivonva őket a társadalomból, és megpecsételve a jövőjüket. Ma már aki csak lehet, integrációban tanulhat, vagyis együtt a többséggel, ezzel a felszínre hozva azt az eddig elkendőzött tényt, hogy bizony igenis vannak köztünk olyanok, akik valamiben mások.

Nekünk, “speckó” gyereket nevelő szülőknek nem szabad senkitől sem elvárnunk, hogy csak úgy, magától megértse a gyermekünk és a családunk helyzetét. Eddig ez a téma tabu volt – nem az emberek hibája, hogy nem rendelkeznek a megfelelő információkkal. Persze az empátia alap, de minden érintett szülő pontosan tudja, hogy ez csak a nulladik lépés.

Többször írtam már, hogy hiszem, hogy az elfogadáshoz a megértésen keresztül vezet az út. Amit nem ismerünk, nem értünk, attól tartjuk a két lépés távolságot. Ahhoz, hogy a gyermekeinket a társadalom elfogadja és befogadja, véleményem szerint nekünk kell megtennünk az első lépést: engednünk kell, hogy aki erre nyitott – márpedig én azt tapasztalom, hogy egyre többen! -, az bepillanthasson a mindennapjainkba, hogy megismerhesse és megérthesse, hogy mik a “speckó” gyerekeink sajátosságai, igényei, erősségei. Aki velünk tart, a szövetségesünk, idővel pedig a gyermekeink támogatója lesz!