Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én időnként olyankor borulok ki, amikor láthatólag sínen vannak a dolgok. Így történt ez ma reggel is.

Sokan írtátok, hogy mennyire szeretitek, hogy mindig őszinték az írásaim – no, hát ebbe a most következő is beletartozik minden tudatosságom ellenére/mellett.

Önző dolog, vagy sem, mostanában újra elég sokat foglalkoztat a “mi lesz velem, ha a gyerekek kirepültek?” kérdés. Nem önszántamból választottam az itthon maradást, így még jobban nyomaszt ez a téma. Ha minden jól megy, akkor mindkét gyerkőc önálló felnőtt életre lesz alkalmas, én pedig pár év múlva itt fogok pislogni, hogy akkor most mi legyen. Természetesen nem várom tétlenül a megoldást, sőt szinte már kétségbeesetten keresen a helyem, az utam, ami nem az autizmusról, hanem rólam szól. Vajon egyáltalán van, vagy lesz utam az autizmustól függetlenül?

Anyukám igazi tyúkanyó típus. Emma születéséig teljesen meg voltam győződve róla, hogy én is ilyen leszek. Aztán jött a pofára esés, mert nagyon nem. Eleinte zavart, de már elfogadtam magam, nem okoz lelkiismeretfurdalást. Ilyen önismerettel HTB-nek lenni viszont kicsit tudathasadásos állapot, amit hol jobban, hol rosszabbul viselek – most éppen piszok rosszul. Ma reggel mérgemben egy zacskó olivabogyót belevágtam a fiókba, ahelyett, hogy normálisan elpakoltam volna. A karma persze dolgozott: a zacskó szétszakadt, olivák szanaszét, a leve folyt mindenhova, az alatta levő fiókba, a szőnyegre, satöbbi… Nettó fél órát csak ennek az eltakarításával tölthettem. A végére nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek…

Ti hogy csináljátok? Mivel billentitek vissza magatokat, amikor nagyon kiakadtok?