Már a Víz alatt c. bejegyzés óta érlelődnek bennem ezek a gondolatok.

Emlékeztek arra a karikatúrára, amin a férfiak vs. nők karrier esélyei voltak szemléltetve? Egy futópályán a férfiak előtt szabad az út, a nőknek pedig tele van szórva akadállyal – száradó ruhák, mosogatni való, karon ülő gyerek, stb. (lehet, hogy nem emlékszem 100%-ig pontosan, de szerintem a lényeget értitek így is). Na, valami hasonló hasonlatot tudnék hozni erre a témára is – nem lehetetlen, de kétségtelenül nehezített pálya.

Az autizmus bizonyos tünetek együttes fennállása egészen kisgyermek kortól, áthatva az egyén fejlődését. Az ún. magasan funkcionáló autik LÁTSZÓLAG (nagy betűvel, félkövérrel, dőlten szedve, kétszer aláhúzva!!!) jól működnek közösségben, mert igyekeznek kompenzálni – ezzel megnehezítve a felismerést és a diagnózis felé vezető út megkezdését. Ezek a (nemcsak) gyerekek azonban baromira kifáradnak ebben a kompenzálásban, iszonyatos erőfeszítés nekik, és ott engednek ki, ahol biztonságban érzik magukat: jó esetben otthon. Mindez kívülről úgy tűnik, mintha csak itt produkálnának auti tüneteket. A szülő érzi, hogy valami nem kerek, de úton-útfélen azt kapja vissza, hogy “nincs két egyforma gyerek”, “csak türelmesebbnek kéne lenni”, vagy pont hogy “csak szigorúbbnak kéne lenni”, “túlreagálod, én sosem láttam ilyet tőle”, “majd kinövi”, “ez csak dackorszak” és így tovább. A helyzet azonban idővel sem javul: ami neurotipikus gyerekeknél tök jól működik, az itt egyáltalán nem, gyerek és szülő egyre feszültebb, sok a kudarc mindkét fél részéről, a rengeteg erőfeszítés ellenére is állandó a feszültség, anya és apa pedig egy idő után már alapvető dolgokban kezd elbizonytalanodni…

Akkor ennek tükrében gondoljunk most bele a magabiztosság és pozitív hozzáállás kérdésébe – pláne ha mondjuk hosszú évekig tart ez a folyamat. Hagyok időt (Kiss Ádám után szabadon).

Oké, szóval ott tartunk, hogy miután anyuka és apuka lepattantak mindenhonnan, és már azon gondolkodnak, hogy való-e nekik egyáltalán gyerek, akkor felcsapják az internetet és elkezdenek kutatni. Jön a felismerés hamarosan, és hiába csak pszichiáter diagnosztizál, a megfelelő források használatával azért elég nagy bizonyossággal be lehet lőni, hogy esélyes-e egy autizmus diagnózis, vagy sem (mondjuk ha az ember lánya az Autizmus Alapítvány 40 oldalas kérdőívének majdnem minden pontjára tud kapásból példát hozni a saját gyerekével kapcsolatban, akkor az már több mint erős gyanú).

Ekkor érkezik el a pillanat, hogy anya és apa egymásra néznek, és szavak nélkül is megegyeznek, hogy mostantól mindegy, hogy ki mit mond, a saját megérzéseikre hallgatnak, úgyhogy nekiülnek, és éjszakákon át, alvás helyett precízen kitöltik a kérdőívet, és jelentkeznek a vizsgálatra.

A diagnózis feldolgozásáról írtam már egy külön posztban itt – szerintem ez kell ahhoz, hogy az ember elkezdje visszanyerni az önbizalmát és a pozitív hozzáállását. Nem lehetetlen, de hosszú és göröngyös az út. A többség azt gondolja, hogy magasan funkcionáló gyerekkel könnyebb. Én meg azt gondolom, hogy nem lehet és nem is szabad hasonlítgatni. Mindenkinek mások a nehézségei és más az élethelyzete – és akkor meg is érkeztünk az előítéletek és sztereotípiák kérdéséhez, ami a valamilyen módon speciális gyerekek (és családjuk) legnagyobb akadálya a futópályán. Itt az ideje ezeket ledönteni végre!