Elhallgattam egy ideje. Kőkemény időszakot élünk (igen, nem vagyunk túl rajta, csak már tudok írni róla).

Valahol a digitális oktatásnak nevezett agyrémmel kezdődött ez az egész, amikor felborult minden szépen felépített rendszerünk: a napirend, az adott helyekhez és helyzetekhez kötött tevékenységek (pl. mikor és hol van a tanulás ideje és helye), a szerepek (anya vs. tanítónéni és gyógypedagógus), mennyit és mikor lehet a tabletet használni, és így tovább. Egy autista gyereknek (és közvetlen környezetének) ez egyet jelent azzal, mint amikor kirántják valaki alól a talajt. Felborult MINDEN, ami biztos pont volt körülötte. Igen, MINDEN: mert én sem csak ANYA voltam, hanem muszáj volt egyéb szerepekben is fellépnem. Vincének kb. 3-4 hétbe telt, mire egyáltalán elkezdett valamennyire kooperálni ebben az új rendszerben, és hajlandó volt dolgozni, de csak és kizárólag velem együtt.

Amikor június közepén végre véget ért ez az ámokfutás, akkor jött el az a pont, hogy szétestem, és ahelyett, hogy visszaépítettem volna a korábbi rendszert, nem volt erőm tovább küzdeni. Kegyetlen fáradt és kimerült voltam, és hagytam magam (és Vincét) csak sodródni az árral. Na, ez volt a lehető legrosszabb, amit csak tehettem. Az autizmus 0-24, heti 7, évi 365 nap – nincs megállás, vagy annak irtózatos nagy szívás a vége: ezt most remélem egy életre megtanultam.

Vince egyre szélsőségesebb viselkedése ráébresztett, hogy sürgősen cselekedni kell, és vissza kell állítani a jól működő rendszert. Az aranyat érő gyógypedagógusunkkal megbeszéltük a stratégiát, majd előre bocsájtotta, hogy készüljünk fel: minimum 1-2 hét az elején a borzalmak borzalma lesz, de aztán szép lassan felveszi a gyerek újra a ritmust. Azt kell mondjam, hogy kicsit sem túlzott, de tény, hogy mellettünk állt és áll, és segít ahogy csak tőle telik, amiért végtelenül hálás vagyok!

Nem érzem magam kezdőnek a témában, de az, amit tapasztaltunk az elmúlt időszakban, arra szavakat is nehezen találok. Olyan szintű agressziót váltott ki a gyerekből a keretek és a szabályrendszer visszaállítása, hogy a szívem per pillanat darabokban hever valahol legbelül… Volt egy pont, ahol nem tudom, hogy tényleg nekem jött-e volna, mindenesetre a kutya közbelépett… Nem, nem bántotta, csak kettőnk közé állt, és csaholva (mindenféle támadó szándék nélkül) elkezdte hátrafele terelni a gyereket… A legszörnyűbb az egészben, hogy utólag a legtöbbször nagyon bántja a dolog, és felismeri, hogy messze túllőtt a célon.

Vince helyzete olyan nevelési alapelveket igényel tőlünk, amik az ösztöneinktől sokszor messze állnak. Alapvetően szigorú szülők vagyunk, de Emmával már nagyon jól működik a kooperáció, az együttgondolkodás, az adok-kapok (jó értelemben). Vincénél ezek csak táptalaj a bizonytalanságnak: azt érzi, hogy nem fixek a határok, és keresi, hogy meddig mehet el. Nála csak az működik, ha az ember 200%-ig következetes és totál merev. Ez sokszor nagyon idegőrlő. Az elmúlt 2 hétben alap volt, hogy teli torokból üvöltött és tombolt, aztán ketten ültünk mellette a földön Gáborral, és csak csendben segítettünk neki megnyugodni, biztosítva, hogy mellette vagyunk.

Nem tudom, hogy ki osztogatja ott fent (vagy akárhol) a “mindenki annyit kap, amennyit elbír” feladatokat, de ezúton is jelezném, hogy az én aktámat baromira összekeverték valaki máséval, és köszi, de most már elég lesz. Szoktam mondani, hogy újrakezdésben és talpra állásban profi vagyok – már nem tudom, hogy sírjak, vagy (kínomban) nevessek ezen. Mindenesetre tény, hogy egyre kevesebb és rövidebb az őrjöngés itthon – arra meg nem is akarok gondolni, hogy mire minden normalizálódna kicsit, addigra újra kezdődik az iskola (a vírus és a karantén második hullámára meg egyelőre gondolni se akarok!!!)…