3 éve ugyanebből a táborból tért haza. Mindig nehezen indul (ha Anyukám nem lenne ott, el se menne), az első nap most is fél óránként hívott: kérte, hogy azonnal menjek érte, aztán később visszahívott, hogy megnyugtasson, hogy jól érzi magát, aztán újra telefonált, hogy mégis induljak – ezt a csiki-csukit játszottuk estig. Végül lehiggadt, az ismeretlenek ismerőssé váltak, és megnyugodott. Összecsiszolódott az osztálytársakkal, és barátkozott a többiekkel is. Míg a karantén alatt senkit sem hiányolt a suliból – most mondta a hazatérés után, hogy hiányoznak a barátai!

Sajnos azonban nagyon nehezen rázódik vissza az itthoni menetrendbe… Az a hullámvasút, amiről írtam korábban, az most megsokszorozódott… Nem egészen egy hétig bírtam idegekkel, tegnap sajnos a tehetetlenségem kétségbeesésbe és sírásba csapott át, ami nyilván nem segített a helyzeten… Dühös vagyok magamra, dühös vagyok a betegségemre – hogy hiába a gyógyszer, hiába a kezelés, hiába az akaraterő és a tudatosság, még mindig nem tudom uralni ezt az egészet. Innen üzenem a depressziómnak, ami hosszú évek óta ragaszkodik hozzám, hogy nem adom fel, és úgyis én vagyok az erősebb!!!