Szóval karantén. Végre itthon lehet maradni, nem kell suliba járni! Persze nem örülök a koronavírusnak, és azt is tudom, hogy tanulni ettől még kell, de ez azért mindenképpen nagyon jó hír ebben az egyébként elég ijesztő helyzetben. Nagyon félek a betegségektől és a haláltól, úgyhogy most aztán egyáltalán nem vagyok nyugodt, de szerencsére nálunk az egész család betartja a szabályokat, és itthon maradunk! Mondjuk Anya tegnap vásárolni ment: Nagyival összeírták, hogy mi mindent kell venni, hogy ezután most 2 hétig ne kelljen boltba menni. Nagyon féltettem Anyát, bevallom, sírtam is mielőtt elindult, pedig még maszkot és gumikesztyűt is vett. Egy csomó ideig távol volt, aztán még egy csomó ideig tartott, amíg Apával fertőtlenítővel áttörölgették az összes dolgot, amit Anya vett, és csak utána tették a helyükre őket. Remélem, nem maradt vírus semmin sem!

Elég sokat aggódok a betegségeken, mindig Anyát szoktam kérdezni, például hogy “Ugye nem lesz bajom, hogy most fáj alul a hasam?”, “Ugye nem kaptam el a koronavírust, mert mostanában szoktam köhögni?” és így tovább. Anya mindig türelmesen válaszol, akkor is, ha akár 8-9 ilyen kérdést teszek fel egymás után, csak este szokott néha kiakadni, mert addig nem alszom el, amíg ezekre választ nem kapok, ő meg ilyenkor már nagyon fáradt, és pihenni szeretne. Erre azt a megoldást találtuk ki, hogy lefekvés előtt mindig megbeszéljük, hogy “Annyi az esélye, hogy baj lesz, mint eddig”. Ez azért majdnem mindig megnyugtat. Régebben sokszor kértem Anyától, hogy garantálja, hogy nem leszek beteg, de azt mondta, hogy ilyet ne kérjek tőle, mert ő igazat szokott mondani nekem, és ezt nem tudja garantálni… Azt is mondta, hogy abban tud segíteni, hogy egészségesen éljünk, és nagyon kicsi legyen a valószínűsége, hogy beteg leszek. Ugye nem csak én gondolom, hogy ez nem konkrét válasz?! Sajnos több hónap elteltével be kellett látnom, hogy ebben a kérdésben nem fogunk megegyezni. Anya mindig elmondja, hogy ő orvos családban nőtt fel, nem fog nekem ilyen kérdésekben garanciát vállalni és pont. Utálom, amikor azt mondja, hogy “pont.” – ez mindig azt jelenti, hogy innentől nem hajlandó az adott témáról tovább beszélni. Van egy “NEM ALKU” táblánk is, arra is szokott mutogatni ilyen helyzetekben, na az se a kedvencem.

Egyébként a koronavírustól és a betegségektől függetlenül is elég sokat szoktam aggódni, mert számomra nagyon sok a bizonytalanság ebben a világban. Anya úgy magyarázta nekem, hogy olyan, mintha az én fejemben máshogy lennének bekötve a vezetékek, ezért ugyanazokat a “jeleket” máshogy értelmezem, mint a többiek. Elhihetitek nekem: ez aztán nem könnyíti meg a mindennapjaimat. Például amikor a többi gyerekkel játszom, akkor sose tudom, hogy mi fog történni, és ha mondanak nekem vagy egymásnak valamit, akkor azt jól értelmezem-e. Az összes ilyen helyzetben szorongok, még ha ez nem is mindig látszik rajtam kívülről. Jobban szeretek otthon, a saját dolgaim, a saját családom között lenni. Arról nem is beszélve, hogy a nagy zajt is rosszul viselem, sőt a szagokat se bírom. Anya és Apa szerint olyan vagyok, mint egy kis vadászkutya, akinek túl jó a szaglása és a hallása. Ennek biztos örülnék, ha valóban vadászkutya lennék, de ahogy pióca sem vagyok, úgy vadászkutya sem, úgyhogy ezek a tulajdonságaim nem tekinthetők éppen ajándéknak. Képzeljétek el így az utazást mondjuk a 7-es buszon, csúcsforgalomban, amikor mindenki egyszerre beszél, az autók dudálnak, a telefonok csörögnek, többféle zene ordít a fülhallgatókból, és a nap végén az emberek egy része már nem éppen kellemes szagokat áraszt magából… Fú nagyon ki tud akasztani egy ilyen utazás! Ezért is megyünk autóval, ahova csak lehet, nem azért, hogy felvágjunk.

Van egy parkoló kártyánk is, ugyanolyan, mint a mozgássérülteknek, és meg is tudunk vele állni minden olyan helyen, ami ezzel a jellel van ellátva. Amikor Anya vagy Apa engem visz valahova, akkor szoktuk is használni, mert így ha látom útközben a GPS-en, hogy mennyi idő van még a megérkezésig, akkor az tényleg annyi lesz, és nem kapok dührohamot, miközben megérkezés után még mondjuk 10 percig keringünk helyet keresve. Már többször ránk szóltak idegenek, hogy miért állunk mozgássérült helyre, amikor láthatóan nem vagyunk rokkantak. Anya ezen eleinte nagyon kiakadt, mostanában viszont már jól viseli, azt mondta, ő legfeljebb a parkolóőrnek tartozik magyarázattal, arra meg ott a kártyánk, úgyhogy én se figyeljek az ilyen emberekre, megvan nekünk a saját dolgunk, amivel foglalkoznunk kell!

Nemcsak miattam közlekedünk ám autóval, hanem ott van Bogi és Guszti, a két kutyánk – ők is jönnek velünk, ahova csak lehet! Ha például Anya tudja, hogy hosszú napom van a suliban, akkor sokszor hozza magával Gusztit, amikor értem jön ebéd előtt. Ennek nagyon szoktam örülni! Ilyenkor Guszti eltereli a figyelmem, és morgolódás meg zsörtölődés helyett rá figyelek a haza úton. Nagyon sokat segít nekem, ő a legjobb barátom!