Sziasztok! Vince vagyok, elsősorban kisfiú, egyébként autista. 101 nap múlva leszek kereken 10 éves. Július 6-án van a születésnapom – ezt csak azért írom, hogy mindig pontosan ki tudjátok számolni, hogy mennyi van még addig, vagy mennyi telt el azóta, vagy mennyi van még a 11. szülinapomig – nem tudhatom előre, hogy mikor olvassátok ezt a könyvet. Ki nem állhatom, amikor Anya a “mikor” kezdetű kérdésre úgy válaszol, hogy “kábé”! Szeretek mindent pontosan tudni: ma 2020. március 27-e van, a nővérem születésnapja, az enyémig pedig még 101 nap van hátra.

Április másodika az Autizmus Világnapja – már csak 6 napot kell várni addig. Ennek az a célja, hogy felhívja a figyelmet az autizmusra, ami több millió embert érint a Földön. Ezt Anya mondta, én magamtól nem tudtam volna. Kérdeztem, hogy pontosan hány ember él autizmusban – így szoktam fogalmazni, akkor is, ha Anya mindig kijavít -, de nem tudott konkrét számot mondani, hanem helyette hosszas magyarázásba kezdett. Szerencsére észrevette, hogy nem igazán érdekelnek a részletek, úgyhogy végül csak annyit mondott, hogy ezt most nem lehet pontosan megmondani. Nem bírom, amikor véget nem érő mondatokban magyaráznak nekem – mindig elkalandoznak a gondolataim közben. Én konkrét választ várok a kérdéseimre! Ha nem kapok konkrét választ, akkor újra felteszem a kérdést. Ha kell, akkor tizenhétszer. Vagy akár többször is. Ilyenkor Anya azt mondja, hogy pióca vagyok. Bárcsak tudnám, hogy mit akar ezzel mondani! Ugyanis ő is pontosan tudja, hogy nem pióca, hanem ember vagyok. Na mindegy, azért szeretem őt, és látom, hogy nagyon igyekszik.

Ahhoz, hogy ne aggódjak folyton, hogy mi vár rám, azt is előre kell látnom, hogy aznap mi fog történni. Nem ilyenekre gondolok, hogy délelőtt suli, délután meg otthon leszünk, leckét írunk és játszunk. Nem! Ez minden, csak nem konkrét! Mikor kelünk? Mikor indulunk a suliba? Pontosan mikor lesz vége az utolsó órának? Ki jön értem? Ebéd után meddig tart a csendes pihenő? Utána megyünk valahova? Hánykor? Mikor lesz uzsonna, és mit ehetek? Na és a vacsora? Fürdés után társasozunk még közösen? Mikor kell lefeküdni?

Ha ezeket nem tudom előre, akkor egész nap izgulok a sok bizonytalanság miatt. Folyton izgulni meg nagyon fárasztó, délutánra már teljesen kimerülök és ideges meg dühös leszek, amit sokszor Anyán töltök ki, pedig nem is érdemli meg. Azért, hogy ezt elkerüljük, Anyával összeállítottunk egy napirendet – most a digitális iskolai időszakra egy újat -, és ahhoz tartjuk is magunkat, hogy lehetőleg ne érjen váratlanul semmi. Anya sokszor előre szokta is mondani nekem ez alapján, hogy mi után mi következik, és igyekszik ezen nem változtatni, vagy ha mégis nagyon muszáj, akkor azt időben jelzi nekem. Őszintén szólva van, hogy ilyenkor is kiakadok. Utálom a változást és kész! Ha van egy napirend, az azért van, hogy betartsuk!

Anya mindig mondja, hogy jó lenne, ha ennyire ragaszkodnék a rendhez is a szobámban. Apa szerint a zseni átlát a káoszon, és én nagyon okos vagyok, de beismerem, hogy nem az igazi ha szanaszét marad a Lego a szoba közepén – például baromira fáj mezítláb rálépni ha este még kimegyek egy utolsót pisilni. Mondjuk még mindig kevésbé rossz, mint minden este elpakolni! Mi értelme? Holnap úgyis újra előveszem majd, hogy játszak vele, nem igaz?!

Egyszer Anya nagyon ideges lett, mert már annyi Lego volt a földön, hogy ki se lehetett nyitni rendesen a szobám ajtaját, úgyhogy azt mondta, hogy nem érdekli, hogy elpakolok-e, de ha így marad, akkor este nem jön be hozzám elköszönni. Azt gondoltam, hogy ezt úgysem fogja megtenni, mert minden este be szokott kísérni a szobámba, megvárja amíg lefekszem és válaszol az összes szokásos kérdésemre, hogy megnyugtasson. Végül mégis megtette. Nagyon kiakadtam. Iszonyú balhé lett belőle: én kiabáltam, hogy így nem fogok tudni elaludni, ő meg mutogatott a Lego hegyekre a földön, és közölte, hogy értsem meg, hogy nem tud bejönni, mert nem tud hova lépni, és ő szólt előre, hogy ez lesz, úgyhogy most így jártam. Rettentő sokáig próbálkoztam nála, de nem engedett, én meg egyre idegesebb lettem, végül a nappaliban aludtam el, már nem emlékszem, hogy hogyan, Apa vitt be az ágyamba. Másnap ő is mondta, hogy többet ilyet nem csinál, mert belelépett valamibe, ami miatt még mindig fáj a lába. Szóval kénytelen voltam elpakolni… …vagyis csak csináltam középre egy folyosót, hogy el lehessen jutni az ágyamig.

Gyűlölöm a rendrakást, addig szoktam halogatni amíg csak lehet. Ha Anya vagy Apa szól, akkor általában egy “mindjárt”-tal próbálom meg húzni az időt. Pedig utálom a “mindjárt”-ot, az nem válasz. Mikor mindjárt? 1 perc múlva? 5 perc múlva? Fél óra múlva? 18:28-kor sincs még fél hét, de ezt is a legtöbb ember rosszul mondja! Ha mindenki venné a fáradtságot, hogy pontosan fogalmazzon, akkor nem lenne ennyi félreértés. Azért is írok most Nektek, mert nemcsak nekem kell megtanulnom, hogy Ti hogyan gondolkodtok, hanem ahhoz, hogy elkerüljük a sok félreértést, sértődést és veszekedést, Nektek is értenetek kell, hogy én hogyan látom a világot. Anya szerint kölcsönösen el tudjuk lesni egymástól a jó dolgokat, és tanulni tudunk egymástól. Nekem ez nagyon nehéz, és látom Anyán, Apán és Emmán, hogy nekik is, de amikor sikerül, akkor nagyon jó együtt! Szóval, örülnék ha Velem maradnátok, és elolvasnátok a történeteimet!