Zúg a fejem. Percek óta csak ülök a fotelban és nézek magam elé. Olyan fáradt vagyok, hogy lépni nincs már erőm. Az elmúlt másfél hétben annyi minden történt, mint eddig idén összesen – csak kapkodtuk a fejünket sokszor. Nem csoda, hogy Vince elfáradt, hiszen mi felnőttek is kezdjük elveszteni a fonalat, pedig már elvonulni látszik a vihar.

Felkászálódok, és kimegyek a konyhába, hogy rendet rakjak. Megállok a pultra halmozott mosatlan hegyek előtt és erőt gyűjtök, amikor egy hang megszólal a hátam mögött:

– Segíthetek valamit? Mondjuk kérsz egy ölelést?