PÉNTEK

Tekereg a fotelban, böngészi a Lego katalógust. A polcon ott sorakozik a már meglévő gyűjteménye: minden hibátlanul összeépítve, témánként rendezve.

Az anyja bekiabál a konyhából:

– Veheted a cipőt, mindjárt indulunk!

Nem várta ezt a napot. Tökéletesen megfelelt neki a digitális iskola. Jó jó, a koronavírus nem hiányzik, de a többi azért maradhatott volna úgy, ahogy – az iskola legalábbis mindenképpen. Semmi baja az osztálytársakkal, de őszintén szólva jól megvolt nélkülük. Otthon a saját tempójában haladhatott a tanulással, és ha készen volt, akkor csak fordult egyet, és máris belemerülhetett a saját kis világába. Bármit megtett volna, hogy magántanuló lehessen!

– Hahó! Indulunk! Gyere, mert elkésünk!

Halálra unja magát a matek órán. Már rég készen van, nem írta le a számításokat, mert fejben megoldott mindent. Amíg a többiek csendben dolgoznak, folyton a programozható Lego robot felé kanyarodnak a gondolatai. Bárcsak megkaphatná a szülinapjára!

6 ÉVVEL KÉSŐBB

Sima ügy volt a felvételi, ezt akarta, ide akart bejutni, de most retteg. Napok óta nem tud aludni, az izgatott várakozás helyett úgy szorong, mint eddig sosem. Minden új lesz – az iskola, a tanárok, a diákok. Senkit és semmit nem ismer. Bárcsak… Bárcsak… Nem is tudja, hogy mit kívánjon…

4 ÉVVEL KÉSŐBB

Az egyetemen ül, az első előadáson. Rengetegen vannak, ha nem akar, akkor senkihez se szól, és ez tökéletesen megfelel neki – el tud vegyülni a tömegben. Ráadásul itt végre nincs sallang, csak arról tanulhat, ami igazán érdekli – jöhetnek a számok és a programozás. Megérte az elmúlt 4 év, most így érzi. Apa és Anya jut eszébe, akik végig mellette voltak, és most is biztosan izgulnak érte otthon:

– A cél lebegjen a szemed előtt, ne foglalkozz mással!

5 ÉVVEL KÉSŐBB

A szülei az előtérben várakoznak. Egyszer csak megjelenik az üvegajtó mögött, lehúzza a kártyáját, majd kilép. Büszkén feléjük tart, még egy visszafogott mosoly is megjelenik az arcán.

– Na, megnézitek, hogy hogyan készül a Duplo? – kérdezi, aztán megöleli őket.