KEDD

Lassan mozdul a ceruza a papíron. Az asztal fölé görnyed, hosszú haja rálóg a kezére. Újra elindítja a videót a tableten, aztán pár másodperc után megállítja. Tekintete ide-oda vált a kijelző és a papír között. Kritikusan méregeti a művét, közben kócos kontyot teker a feje búbjára sűrű, szőke hajából. Feláll, kihúzza a fiókot és a többi tetejére teszi az elkészült rajzot, aztán kimegy a szobából.

Egy pohár vízzel tér vissza, leül, kedvetlenül bekapcsolja a laptopot, és becsatlakozik az online matek órára. Eleinte tényleg megpróbál figyelni, aztán elveszti a fonalat, és elkalandoznak a gondolatai. Üveges tekintettel kifelé néz az ablakon, fejben már messze jár. Az utcáról felhallatszó hangos kutyaugatás zökkenti ki. Visszafordul a képernyő felé. A tanár teljes beleéléssel magyaráz, de a hangja valahogy elmosódik, és csak érthetetlen háttérzaj lesz, mire elér hozzá. Próbál figyelni, aztán végleg feladja.

Papírt és ceruzát vesz elő. Egy pillanatig mozdulatlanul mered az üres, hófehér lapra maga előtt, aztán nincs megállás. Viszi a lendület, egyszer sem néz fel, valami belső erő vezeti a kezét, ahogy a finom, aztán egyre határozottabb vonalak egymás köré gyűlnek, és fokozatosan kezd kirajzolódni a matektanár szigorú ábrázata. Sokáig, fáradhatatlanul dolgozik. Amikor végül leteszi a ceruzát és hátra dől, elégedettség tölti el. Hosszan nézi a rajzot, majd fogja a papírt és kitűzi az ágya fölé.

5 ÉVVEL KÉSŐBB

Eddig csak rémálmaiban jött el ez a nap, de most menthetetlenül valóságos az egész. Itt ül, fehér blúzban, fekete szoknyában, és izzad a tenyere. Az érettségi elnök a szabályokat ismerteti, de ő csak arra tud gondolni, hogy osszák már ki a feladatokat, hagy essen túl rajta. Megfogadja magában, hogy ha egyszer ennek vége lesz, akkor ünnepélyesen elégeti az összes matek könyvét, és vissza se néz.

Közben megkapja a feladatsort, a plafonra felnézve elmormol egy gyors imát, és minden energiáját összpontosítva nekikezd.

Amikor kilép az épületből, az anyja az utca túloldalán idegesen toporog, kezében egy óriási adag, félig már elolvadt csoki fagyit szorongatva, amit köszönés helyett felé nyújt, ahogy odaér.

– Na? – kérdezi feszülten.

A lány válasz helyett a vállára borul, és zokogni kezd.

Csiga lassúsággal telik az idő az eredményhirdetésig.

A nő feszülten tesz-vesz a lakásban, nem bír egy helyben megülni. Időnként aggódva a férfira néz, aki biztatóan megsimogatja a hátát. Próbálnak mosolyogni, de az idegességük csak nem hagy alább.

Órák telnek el, mire megcsörren a telefon. A nő remegő kézzel kapja fel:

– Mondjad, Csillagom!

– Megvan… – szipogja a lány – …de mi lesz így a felvételivel?

Napok óta nem beszél senkivel. Bezárkózik a szobájába, alig eszik, csak rajzol. Pár nap után a nő aggódva fordul a férfihoz:

– Meddig akarja ezt csinálni?

– Hagyjad, időre van szüksége.

– Na jó, de mennyire még? Nem lehet ezt a végtelenségig folytatni! Teljesen elfogy, és különben is!

– Majd eszik, ha éhes lesz.

– Én ezt nem bírom már sokáig!

– Dehogynem. A legjobb, amit tehetsz, hogy most békén hagyod.

3 ÉVVEL KÉSŐBB

A nő és a férfi egymás kezét fogva ülnek a folyóparton. A közeli presszóból friss kávé illatát hozza a szél, miközben a mellettük lévő fa ágain két kis madár trillázik fáradhatatlanul. Élvezik a tavaszi napsütést, mosolyogva egymásra néznek, aztán a nő izgatottan hátra fordul.

Messziről odahallatszik már a nevetése – száz közül is felismerné -, amikor végre meglátja. Szőke hajába belekap a szél, miközben óriási, kemény fedeles mappát egyensúlyoz az oldalán. Ahogy közelebb ér, látszik, hogy a ruhája foltos, keze festékes, de a szeme csillog. Az utolsó lépéseket már futva teszi meg, és a nyakukba borul. A nő szemében könnycsepp csillan, a férfi büszkén magához szorítja.

A lány bemutatja nekik a barátját, aztán odafordul a magas, kócos, barna hajú, vékony fiúhoz, és franciául azt mondja:

– A szüleim. Ők végig hittek bennem.