Már Emma születésétől kezdve azt vallottam és képviseltem is a gyakorlatban, hogy az anyává válás minden csodálatos (és kevésbé csodálatos) hozadékával együtt én azért nem szűntem meg önmagam – és nem mellesleg Gábor felesége, pontosabban a társam társa maradni. Ettől még imádom a gyerekeimet, mindennél fontosabbak, és nyilvánvalóan változtam sok mindenben és változtak a körülményeink is, de van annyi önismeretem, hogy nekem egyszerűen kell, hogy mindig legyen az életemnek legalább egy ici-pici kis szelete, ami csak rólam szól, amiben nemcsak anyuka és feleség vagyok, hanem önállóan gondolkodó individuum, különben szétcsúszok. Szaranyának vagy önzőnek érzem magam emiatt? Most már nem. Korábban viszont rendesen lelkiismeret furdalásom volt, mert a társadalmi nyomás – minden ellentétes erőfeszítés ellenére – azért valljuk meg, nem kicsi.

Csavar még egy jó nagyot ezen a helyzeten egy speciális szükségletű gyermek. Könnyen elkapja a gépszíj az embert “mindent megteszek a gyerekemért” címszó alatt – amikor éjt nappallá téve bújod a szakirodalmat -, de rá kellett jönnöm, hogy ha hagyom, hogy a mindennapok szép lassan bedaráljanak és megszűntessenek önálló lényként létezni, az viszonylag gyorsan felőröl és elsárkányosít – azt pedig nem hiszem, hogy magyaráznom kell, hogy ez nemcsak nekem, de körülöttem mindenkinek rossz. 

Aztán a saját életem nehézségeinek elfogadása után már nem volt kérdés, hogy autista gyereket (is) nevelő anyaként az én napjaim az átlagostól viszonylag (értsd: nagyon) távol állnak, és ha nem teszek magasról a társadalmi elvárásokra, akkor ebben a büdös életben soha nem leszek boldog. Ilyen életet terveztem? Baromira nem. Van választásom? Igen!

Nem szabad sem magamat, sem másokat abban a hitben ringatni, hogy attól még, hogy autista gyermekem van, én ugyanaz vagyok, mint voltam. Ez egyszerűen nem igaz – és talán ezt a legnehezebb feldolgozni az után, hogy a gyerek diagnózisát elfogadja az ember. Sokkal hosszabb folyamat ez az egész, mint azt elsőre gondoltam – többször hittem azt menet közben, hogy na én most már sínen vagyok, de nem. Egészen addig, amíg meg nem találom önmagam az adott élethelyzetben, addig ez nem igaz.

Probléma vagy nehézség?

Tudok rajta változtatni, vagy esélyem sincs?

Ezeket kell kíméletlen őszinteséggel a helyére tenni magunkban. Aztán igenis időt szánni azokra, amikből töltekezni tudnunk. Kinek mi – engem mondjuk a smink és a shoppingolás kicsit sem hoz lázba, helyette túrabakancsot húzok és erdőt járok. Mert nekem a természet egyet jelent a megnyugvással és harmóniával. Lelassulok és kinyílik a szemem – szó szerint és átvitt értelemben is. Ezért fotózok és írok amikor csak tudok. Fogadjátok szeretettel!