Speciális szükségletű gyermeket nevelve az én-idő hajlamos a feledés homályába veszni, de ez a lehető legrosszabb taktika. Ezen a téren még bőven van mit fejlődnöm, de azért haladok, ha csak kis lépésekben is. Például:

Délután fél órára akkor is a fülembe teszem a fülhallgatót, ha éppen nem hallgatok semmit – ezzel jelzem, hogy most jobb, ha senki se szól hozzám. Rosszabb napjaimon fülhallgatóval főzök és jövök-megyek-teszek-veszek a lakásban akár fél délutánon keresztül.

Altatásnál a nyugis estétől való búcsúvétel és szitkozódás helyett inkább fogom a könyvemet, és kihasználom a helyzetet egy kis bekuckózós olvasásra.

Az elsőszülöttem által bevállalt házimunka elmaradása esetén veszekedés és hegyi beszéd helyett először csak figyelmeztetem, hogy mama hotel vezetése nem szerepel a jövőbeni terveim között, aztán barter lábmasszázs lehetőségét ajánlom fel – win-win.

Ugye, hogy minden relatív?! Einstein képét lassan ki is függeszthetném a nappaliba…