Vince az én személyiSÉG edzőm. Kegyetlen és kíméletlen, de egyiket sem szánt szándékkal teszi, sőt valójában csak a kettőnk dekódoló-rendszere közti szakadéknyi különbség érezteti ezt velem – apropó ez visszafelé ugyanígy működik, csak erről még kevesebb szó esik.

Újra meg újra, minden áldott nap, napjában többször is próbára tesz ugyanazokban a kérdésekben, amire a klasszikus, NEM autista reakció az alábbiak szerint alakul:

2-3 próbálkozás után frankón csesztetésnek veszem amit csinál. Először csak felmegy bennem a pumpa, aztán tök ideges leszek, kiabálok, csapkodok (itt már legalább 7-8 alkalommal feltette ugyanazt a kérdést). Kezdem megkérdőjelezni a saját alkalmasságomat és tekintélyemet. Hónapok (évek…) alatt pedig szépen leépül az önbizalmam, az idegrendszerem pedig romokban hever.

Mindeközben mi történik valójában az ő szemszögéből?

Esze ágában sincs engem bántani! Én vagyok a lebiztosabb biztos pont az életében, ami egy autizmusban érintett gyermeknél (és felnőttnél!) hatványozottan fontos faktor. Ő egy dologra kíváncsi: mennyire lehet biztos abban a válaszban, amit a kérdésére kapott, hiszen a bizonytalanság az egyik legnagyobb ellensége. Ezért felteszi ugyanazt a kérdést többször, és mire megnyugodna és tovább lépne, addigra nekem elgurul a gyógyszerem, és az ideges és türelmetlen reakciómmal azt kommunikálom felé, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, ergo újra bizonytalanságot teremtek köré.

Innentől pedig beindul az ördögi kör…

…amit viszont határozottsággal és következetességgel meg lehet(ne) állítani és vissza lehet(ne) fordítani! Leírva rém egyszerűen hangzik, de zéró önbizalommal, cafatokra cincált idegekkel és rosszul berögződött reakciókkal már nem annyira bébi-könnyű (ahogy a lányom mondaná).

Mindenesetre lépésről-lépésre azért haladok – megtanultam például NEM-et mondani neki, és emellett ki is tartani, akkor is, ha elsőre az tűnne egyszerűbbnek, ha engednék.

…és láss csodát: működik! Sőt: visszafele is dolgozik a spirál!

Szépen lassan kezdem elhinni, hogy meg tudok bírkózni a feladattal, úgyhogy egyre több helyzetben tudok higgadt maradni, amik aztán a következetességnek köszönhetően szépen lassan le is kerülnek a napirendről, így engem kevesebb challenge ér (újabbak azért időről időre előkerülnek), Vincének pedig nő a biztonságérzete. Mindez odáig vezetett, hogy egy ideje jobb napjain már kooperálni is igyekszik, de ehhez az kellett, hogy elkezdjünk egy nyelvet beszélni.

Nagyon szeretném, ha a tehetetlenség miatti sírós kiborulások mindkettőnk részéről egyszer teljesen elmaradnának majd! Tudom, hogy ő is annyira igyekszik, mint én, de a saját bőrömön érzem, hogy ez azért mégis egy 0-24 órás igénybevétel!