Napokkal ezelőtt elkészültem a következő videó vázlatával, de egyszerűen nem jutok el arra a pontra, hogy alkalmasnak érezzem magam a felvételre. Azt ígértem Nektek, hogy hiteles leszek, és ettől nem is tágítok, úgyhogy mielőtt arról beszélnék, hogy mennyi mindent tanított nekem az autizmus, ami mind előnyömre vált, és egy ilyen helyzetben hogyan tudok sokszor azzal a gondolattal lefeküdni, hogy boldog vagyok, azt is meg kell osztanom veletek, hogy bizony sok a mélypont, az elkeseredés, a reményvesztettség és a sírás. Az autizmus egy pokoli hullámvasút, ahol muszáj hinni abban, hogy a pozitív pszichológia egyszercsak végleg elnyomja a kilátástalanságot, különben az ember becsavarodik.

Vannak érintett szülők, akik belemenekülnek abba a gondolatba, hogy autista gyermekük egy szuperhős. Nem ítélkezem, én is ebben élek, mindenki küzd ahogy tud, és ha nekik így könnyebb, hát tegyék. Én ennél racionálisabb vagyok. Azt sem hiszem azonban, hogy egy átok lenne ez az egész, hogy büntetés valami korábbi rossz tettért (bár egyszer-kétszer nekem is kicsúszott már ilyesmi a számon). Akik szerint mindenki annyit kap, amennyit elbír, azokat pedig innen üdvözlöm, és várom hozzánk szeretettel 1 hétre, különösen így a karantén idején. Nem kell csinálni semmit, “csak” végigasszisztálni velünk a nappalokat és éjszakákat. Hogy mire gondolok? A teljesség igénye nélkül például ezekre:

Amikor minden álló nap pszichés és fizikai küzdelem egy fogmosás, felöltözés, fürdés is.

Amikor a gluténra, tejre, tojásra, élesztőre, cukrokra diétázó gyerek a karantén idején újra még szelektív evő is lesz.

Amikor a napirendet képtelenek vagyunk kapaszkodók nélkül tartani, így szétesik a nap és szétesik a gyerek, már mindegy, hogy mit mondok, csípőből ellenkezik, és tényleg nem csinál semmit abból, amit kérek vagy mondok.

Amikor a tévé és tablet vibrálása kicsinálja a gyerek idegrendszerét, úgyhogy jönnek a dührohamok: sikít, ordít, a földön fetreng, veri a fejét egy idő után bármilyen ingerre.

Amikor nincs tévé és tablet, hogy elkerüljük a fentieket, de nem lehet kimenni, mert #maradjotthon, és egy autista ugye 200%-ig szabálykövető, de nincs türelme egyéb szabadidős tevékenységekhez, mert a folyamatos szorongás miatt annyira kimerült és hajszálon függ az idegrendszere, hogy az első kudarcnál (pl. nem ő nyer a társasban, kártyában, nem talál valamilyen Lego elemet vagy összedől amit épít) jön a dühroham: tör-zúz, dobál, csapkod, aztán veri a saját fejét, mindeközben ordít, sikít.

Amikor a betegségektől rettegő gyerek a világjárvány közepén kényszeresen mossa a kezét naponta 126x, majd dührohamot kap, mert nem tud leállni: sikít, ordít, a földön fetreng, veri a fejét este 11-kor is.

Amikor a betegségektől rettegő gyerek a világjárvány közepén a félelmeitől nem mer elaludni – retteg, elmegy kezet mosni, hogy megnyugtassa magát, de aztán kezdődnek elölről az előző pontban leírtak.

Amikor elvonulnék kicsit, hogy kifújjam magam, és ne a gyereken töltsem ki a feszültséget, de ő utánam jön és közli, hogy biztos azért jöttem el, mert nem szeretem őt.

…és nem, én nem haragszom rá, mert tudom, hogy az autizmus mondatja ezt vele. Ettől azonban még baromi szarul esik, mert már én is alig állok a lábamon, és hiába tudok sok mindent ésszel, elfáradtam. Rohadtul elfáradtam! Elég volt! Összefolynak a nappalok és az éjszakák. Fáradt vagyok fizikailag, fáradt vagyok idegileg és esélyem sincs pihenni. Abba már nem is merek belegondolni, hogy ez most még csak a szünet, és mi lesz, ha újra beindul a digitális oktatás motorja…

Addig inkább felveszem a következő videót, hátha a pozitív pszichológia újra működni kezd bennem. Muszáj neki, mert a végét járom…