2019 szeptembere életünk eddigi legnehezebb időszaka volt. Amikor korábban az iskolakezdésről írtam, el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet velünk, de megtörtént. Mostmár úgy érzem, hogy sírás nélkül tudok róla írni.

A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással, kegyetlenebbek mint a felnőttek – ez tény. Ahogyan egy ilyen helyzetre egy autista gyerek reagál, az szívszaggató…

Iskolai zaklatás akár az első tanítási napon is kezdődhet, semmi különös nem szükséges hozzá. Aztán pár nap alatt könnyen el is durvulhat a helyzet. Először csak egy kis piszkálódással indult: “a fiúk nem sírnak“, másnap már “ocsmány“ volt a cipője, amiben iskolába ment, aztán állítólag “botrányosan ronda” volt az írása, amiért hangosan csúfolták és kinevették, nemsokkal ezután pedig a WC-be is követték – megütötték és folyamatosan verbálisan bántalmazták… (tévedtem, még mindig nem bírom sírás nélkül…)

4 nap telt el mire mire először beszélt róla itthon. Először (még aznap!) azonnal beszéltünk közösen a másik gyerekkel és annak apukájával, de másnap már nem tudtam bevinni Vincét az iskolába: sírt az épület előtt, és nem volt hajlandó bemenni… Bevontam a tanító néniket, hamarosan az igazgatóhelyettes is tudott a helyzetről, és így tovább. Vince továbbra se akart hallani se arról, hogy iskolába menjen. Sajnos az iskolában csak tűzoltás zajlott, a valódi problémával és annak gyökerével senki sem foglalkozott. Amikor a tanító néni egy idő után idegesen csak annyit mondott nekem, hogy “Anyuka, mondja meg Vincének, hogy nemcsak őt csúfolják!“, akkor elhatároztam, hogy másik iskolát keresek – de gyorsan! Nem gondolom, hogy normális dolog, ha a zaklatást az iskolai élet velejárójaként kezelik bárhol is!

Itthon tartottam Vincét, és végigvettük (bevonva a vele foglalkozó auti-specifikus gyógypedagógusunkat) az összes lehetséges megoldást a magán tanulócsoporttól kezdve a speciális iskoláig (egybe el is látogattam személyesen). Végül Anyukám segítségével úgy döntöttünk, hogy átvisszük őt abba a normál általános iskolába, ahova Emma járt alsó tagozatban, ugyanahhoz a tanító nénihez, aki jelenleg egy német tagozatos, de kislétszámú osztályt visz, ahol több speciális szükségletű kisgyermek is van, de az igazán befogadó osztályközösségben mindegyik szuperül tud “működni”.

Eddig nagyon jó döntésnek tűnik. Szívesen jár iskolába, és arról mesél, hogy barátai lettek – ami egyáltalán nem magától értetődő egy autista gyereknél.

Most azt gondolhatnánk, hogy “Huhhh… Nehéz helyzet, happy end-del“.

De ő nem egy átlagos gyerek, hanem autizmus spektrumzavarban érintett – sokkal több minden van a felszín alatt, amiről eddig még nem meséltem…

Eleinte bántani kezdte saját magát, egyre gyakrabban: ütötte a fejét ököllel, a falba, a földbe, az ajtófélfába, az asztal lábába és így tovább… Minden pillanatban a közelében kellett lennem. Aztán elkezdődött a rémálom a kényszerekkel – egyre több mániákus cselekvéssor kezdte átvenni az uralmat a gyerek fölött (például végtelenségig ismételgetett rituális kézmosás, oda-vissza szaladgálás és ugrálás az utcán), amik persze bosszantani kezdték, mert egy idő után már a normál napi menetben is akadályozták, úgyhogy idegességében és tehetetlenségében újra bántani kezdte magát… Ördögi kör…

A kényszerbetegség volt a szakvélemény szerint a legnagyobb fenyegetettség amikor kézhez kaptuk a diagnózist, de akkor még fogalmam sem volt, hogy ez a mindennapi életre nézve mit jelenthet. Mostmár pontosan tudom, és mindent meg fogok tenni, hogy lehetőleg örökre kiiktassuk!

Talán kezdünk visszatérni a normál kerékvágásba, leszámítva a kényszereket: azok még mindig velünk vannak… Jobb a helyzet, de még messze nincs vége, és a gondolataimba minden nap visszatér ugyanaz a kérdés: lesz olyan valaha, hogy túl leszünk rajta?

Üzenem mindenkinek, aki csak tétlenül asszisztál, elfordítja a fejét és szemet huny bármilyen bántalmazás felett aminek szemtanuja, vagy amiről tudomása van, hogy ő maga is bűnrészes! Mindenki azt gondolja, hogy ez vele úgysem történhet meg – egészen addig, amíg mégis meg nem történik…