A tavasz nagyon nehéz időszak volt. Vince előzetes diagnózisa után minden összekuszálódott. Próbáltunk megbarátkozni azzal, hogy az autizmus mostmár tény, miközben a gyerek mindennapos viselkedése egyre nagyobb kihívást jelentett számunkra – különösen az öngyilkos gondolatai. Borzasztó volt… Egy pillanatra sem mertem egyedül hagyni, és miközben megállás nélkül aggódtam, a gyerekek felé azt kellett mutatnom, hogy minden rendben, ura vagyok a helyzetnek.

Gáborral úgy döntöttünk, hogy az Autizmus Alapítványhoz fordulunk mielőbbi végleges diagnózisért, hogy tisztábban lássunk, és mi szülők is segítséget kaphassunk. A lehető legjobb döntést hoztuk! Nemcsak egy részletes szakmai diagnózishoz jutottunk 1 hónapon belül, de rögtön részt is vehettem speciális 1 napos kurzusokon, amiket szülőknek (és pedagógusoknak) szervezett az Alapítvány különböző témakörök köré (többek között): kihívást jelentő viselkedések, vizuális megsegítés, jutalmazási rendszer. Már többmindent sikerrel be is vezettünk itthon – mind megkönnyítette a mindennapi életünket.

Ezek a kurzusok nemcsak használható tudást adtak, de azt is éreztem, hogy nem vagyok (vagyunk) egyedül ezzel a küldetéssel. Noha teljesen belevetettem magam a tanultak otthoni megvalósításába, belül még mindig harcoltam a megmásíthatatlannal: “Miért az én gyerekem? Miért én?“. Ekkor még elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer túl tudok majd lépni ezen, de megtörtént. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy türelmesen tudom kezelni a korábban számomra kiborító helyzeteket, és az energiámat arra tudom fordítani, hogy megelőzzek vagy megoldjak szituációkat ahelyett, hogy lázadnék valami ellen, amin úgysem fogok tudni soha változtatni. Már nem akarom titokban tartani ezt az egészet, ami mindent nagyban megkönnyít. Azt érzem, hogy képes vagyok uralni a helyzeteket (vagy legalábbis tudom, hogy kihez forduljak kérdés vagy kétség esetén), ami eddig a legnagyobb sikerélményem az autizmussal kapcsolatban.