Két mentett foxink közül a csendes, fegyelmezett, tisztelettudó Bogi után Guszti érkezése nagy kontraszt volt. A majd’ 10 kilósan panzióból hozzánk kerülő mini foxi az első hetekben folyamatosan lihegett, borzasztóan félt mindentől és mindenkitől, összerezzent az érintésre, támadásnak vette ha kicsit közelebb hajoltunk hozzá és ugatott boldog-boldogtalant. A saját nevére nem hallgatott, nem kért a prémium kutyatápból, mert nyers koszthoz volt szokva. Azzal a céllal érkezett, hogy Vince mellett segítő kutya váljon belőle, nekem viszont a hajam kezdett hullani tőle pár nap után, és fogalmam sem volt róla, hogy hogy fogjuk ezt megvalósítani…

Szerencsére hamar Krisztához (Lambert Krisztina) a L.E.T Alapítvány vezetőjéhez kerültünk, aki nemcsak a kutyákhoz ért, de autista gyereket sem csak az interneten látott. Innetől a lehető legjobb kezekben voltunk! Vince és Guszti közös munkája megkezdődött, mi pedig a háttérből segítettük őket – a kutya lefogyott, lenyugodott, bújós és szelíd lett.

Aztán Vince állapota rengeteget romlott szeptemberben (a kiváltó okokról írtam egy korábbi bejegyzésben), a mai napig nem sikerült visszaterelni őt a normál mederbe – teljesen befordult, sokszor otthonról kimozdítani sem volt egyszerű. Guszti időközben annyira hozzám nőtt, hogy ma már jön velem mindenhova, napközben is végig mellettem van ha teheti. Eleinte értetlenül állt Vince düh- illetve időnként epilepsziaszerű rohamai előtt, a fegyelmezett Bogi pedig rettentő rosszul viselte ezeket a stressz helyzeteket – igyekezett a lehető legtávolabb kerülni ilyenkor: általában Emmához “menekült“, akivel ebben a nem éppen áldásos helyzetben legjobb barátnők lettek. Én mindeközben csak annyit csináltam, hogy minden ilyen alkalommal hívtam magammal Gusztit: “Gyere, segíts Te is!”. Guszti pedig jött velem, látta ahogy ölembe veszem a magából kifordult gyereket és próbálom ringatni, nyugtatni, “visszahozni közénk”. Mára odáig jutottunk, hogy szólni sem kell a kutyának, ahogy meghallja, hogy rohama van Vincének, máris szalad: addig sürög-forog körülötte és nyalogatja, amíg el nem tereli a figyelmét és Vince el nem kezdi simogatni őt.

A dühroham autista gyerekeknél nem hiszti! Kommunikációs sajátosságaik közé tartozik, hogy azon túl, hogy mindent (értsd: MINDENT!) szó szerint értenek (a viccet is), alapból nemhogy nem értik, de nem is érzékelik a nonverbális és metakommunikációs jeleket, amik viszont az átlag (=neurotipikus) embernek a kimondott szónál fontosabb (számtalanszor pont ellentétes) jelentést hordoznak. Ez részben fejleszthető: a megfelelő gyógypedagógiai módszerekkel tanítható (mint a matematika), de azt hiszem könnyen elképzelhető, hogy milyen nehéz számukra a társas helyzeteket értelmezni, és ez mekkora stresszfaktort jelent a mindennapokban! …és ez még csak az egyik oldala a történetnek. Ugyanis mivel nem ismerik ezeket a jeleket, alkalmazni sem tudják őket, tehát ők maguk sem használják – így például nagyon nehéz megállapítani, hogy milyen idegállapotban van éppen a gyerek. Könnyen lehet, hogy ha ő maga nem segít – nem alkalmaz például hangulati skálát, hogy jelezze ha segítségre van szüksége -, akkor már csak azt vesszük észre, amikor a stressz szintje eléri azt a pontot, amit már nem tud kontrollálni, és ez általában egy dühroham formájában ölt testet.

Az autizmussal kapcsolatos speciális helyzetekre nincs instant megoldás. Gyakorlatilag mindenre azt a választ kapjuk, hogy “Anyuka, Apuka, ez hosszú idő lesz, hónapok, évek munkája után lesz csak változás…”. Ezt szülőként ésszel megértjük, de a hétköznapi küzdelemben ez minden, csak nem motiváló, és őszintén szólva sokszor úgy érezzük, hogy magunkra vagyunk hagyva. Szerencsére a szüleink rengeteget segítenek, ráadásul mellettük mostmár a egyébként mókamester Guszti is velünk harcol a mindennapokban!